Szép napsütésre értem haza és a srácok már kint vártak Anyával az utcán, Mackó vígan motorozott, Bütyök pedig a mandukából szemlélte bátyját. Ha már így alakult, akkor elindultunk a közeli ligetbe, ahol további finomíthatja Mackó motorozó technikáját. De jött a parancs:
- Megyünk a játszótérre, ugye apa?
Akkor menjünk oda. Bár a járda a magyar utak mesteri kidolgozottságával vetekedett, mackó azért próbált haladni, és a kis emelkedő sem tántorította vissza. Egyszer csak megállt és Anya megkérdezte, hogy elfáradt-e? Erre persze egyértelműen jött a válasz:
- Igen, elfáradtam.
Na, mondom, biztassuk csak a gyereket, és mutattam, hogy a zebráig még jöjjön motorral és ott majd felveszem. A látható, egyértelmű és viszonylag elérhető célokat tűzünk ki a gyerek elé, akkor könnyebben rávehetjük, hogy teljesítse is azokat. Így szépen elértünk a zebráig, pedig ott már tényleg szép kis emelkedőt kellett leküzdenie. Így én is megdicsértem és ő is büszke volt magára. A játszóteret megpillantva ismét letehettem és futott is a csúszdához.
Miután kijátszották magukat és a vacsora idő is közeledett, szóltam a fiúknak, hogy indulunk haza. Mackó odaszaladt a babakocsihoz és kivette egyik cipőjét, majd rám nézett és azt mondta:
- Most ebben a cipőben megyek haza, jó?
Mondtam rendben, és segítettem felvenni a cipőcskéjét. A mellettünk homokozó kb. 4 éves kislány erre odafordult hozzánk és meglepetésemre ezt kérdezte:
- Ő eldöntheti, hogy melyik cipőjét veszi fel?
Válaszoltam, hogy természetesen, de aztán csak néztem és nem értettem, ez miért akkora nagy dolog? Nálunk a srácok választhatnak, van egy bizonyos fokú szabadságuk (télen nem vehet szandált, de nem is akar), megtanítjuk (inkább engedjük) őket arra, hogy döntéseket hozzanak. Ha nem jó döntést hoznak, akkor korrigáljuk, felhívjuk rá a figyelmüket, de megvan a választás joga nekik is, hiszen egyenrangú partnereknek tekintjük őket. Így lesznek képesek felnőttként is önállóan megállni a helyüket, döntéseket hozni és viselni azok következményeit.
